4. fejezet - A terv

Kai POV

Fogalmam sincs honnan vette Zico az ötletet, de a saját csapdám áldozata lettem. Amikor megfogalmazódott bennem az ihlet, nem úgy gondoltam, hogy én leszek az, akinek végre kellett hajtani. Iszonyatosan dühös voltam rá. Legszívesebben neki estem volna ott helyben és addig ütöttem volna, míg mozgott, de melyik élőlény támadt a saját cinkostársára? Más részről pedig a büszkeség is megkövetelte, hogy ne utasítsam vissza az ajánlatot. Gondolatban kiterveltem mindent haza fele.

Tudtam mennyire könnyű préda lesz, és előre bele kalkuláltam a naivitását. Az egyetlen személy, aki megnehezítette a dolgomat, az új srác volt. Sejtelmem sem volt, hogy kerüljem meg azt a bástyát, mert akárhonnan néztem védte az áldozatom, ahogy tudta. Azt még nem tudtam mivel, vagy hogyan, de távol kellett tartanom egy kis ideig Taemintől. Ha mondjuk csak egy hétre beteg lett volna, vagy valami véletlen folytán összeverték volna máris meg lett volna oldva. Ám az egész hátulütője az volt, hogy valószínűleg Taemin se tágított akkor mellőle.

Valahogy a közelébe kellett férkőznöm ezért végig a megoldáson járt az eszem. A suliban gyorsan terjedtek a hírek, ezért az volt az első gondolatom, hogy fél úton valahol a háza és a suli között elindítom a lavinát. Nem akartam az iskolában kezdeményezni, mert a sok pletykás csaj lebuktatott volna.

A tervem pedig a következő volt: szépen lassan a közelébe férkőzni és elnyerni a bizalmát anélkül, hogy gyanakodni kezdett volna, hogy valami nem stimmelt a dolgokkal kapcsolatban. El kellett érnem, hogy bízzon bennem ám az meg sem fordult a fejemben, hogy bele szerethetek. Magam sem értem miért, de ott helyben bele akartam kezdeni a tervembe pedig tudtam, hogy várnom kell vele reggelig. Olykor egy röpke pillanatra elgondolkoztam rajta, milyen lett volna az életem, ha nem tartoztam volna a suli nagykutyái közé, de aztán meggyőztem magam, hogy barátok közt voltam, és tökéletes volt nekem így.

Haza érve megetettem Jjanggut és, hogy némi kép lenyugodjak elkezdtem vele játszani. Olyannak, aki nem ismert meg sem fordult volna a fejében, hogy valami baromi nagy szemétséget terveztem egy amúgy is érzékeny sráccal szemben. Egy röpke pillanatra el fogott a bűntudat, de megnyugtattam magam, hogy jó móka lesz és, hogy csak én reagálom túl ezt az apró viccet.

Ám arra mégsem tudtam rájönni, hogy Zico miért pont velem fogadott és miért pont nekem kell elcsábítani a srácot. Amennyire ismertem, valamit forgatott a fejében – valószínűleg biztosra vette, hogy győzni fog. A sok évnyi ismeretség ellenére mégse ismerhetett eléggé, ha azt hitte, hogy ilyen könnyen feladom. Elmosolyodtam a gondolatra, ahogy elképzeltem az arcát amint tudatosult benne, hogy győztem és elfogott az izgatottság. Mire ágyba kerültem annyira fel voltam pörögve a gondolatra, hogy Zico pofára esik, hogy alig tudtam elaludni. Tisztában voltam vele, hogy a barátom, mint P.o és Chen is, de mindig volt köztünk némi rivalizálás, talán mert mindketten azt hittük, hogy mi tojtuk a Spanyolviaszt. Chen és P.o inkább katonák voltak, mintsem vezérek.

Egész éjjel alig aludtam valamit és reggel pedig úgy éreztem magam, mint akin áthajtott egy úthenger. Igyekeztem elképzelni a lehetséges párbeszédet. A modoromat ismerve, nem volt egyszerű dolgom, de valahogy meg kellett próbálnom. Semmiképp nem akartam veszíteni.

Némi idegességgel a gyomromban még az ébresztő óra pityegése előtt felkeltem és felöltöztem. Időben utol kellett érnem, ma nem késhettem el a suliból. Egyetlen szerencsém volt, hogy a szüleim sokat utaztak, ezért nem kellett kora reggeli magyarázkodással kezdenem és nem voltak gyanakvó pillantások. Mielőtt elindultam megetettem és megszeretgettem Jjaggut.

Direkt kerülővel mentem suliba, Taeminék felé. Persze nem mentem el a házukhoz. Nem akartam megkockáztatni, hogy lebukok, mindenki tudta, hogy védik őt otthon, bár az ok, hogy miért valahogy rejtve maradt. Végül is nem is túlzottan érdekelt, mert lényegében az új srácnak akartam némi kellemetlenséget okozni. Láttam, ahogyan Taeminre nézett, és amit leolvastam az arcáról, abból azt szűrtem le, hogy oda volt érte. Lényegében egyszerű csínytevés volt az egész, hogy Chanyeol tisztában legyen vele, mi a helyzet és kik voltak a suli vezérei. Csupán egy vicc volt. Semmi több.

Elmentem egészen Taeminék utcájáig és onnan indultam el suliba, gondosan ügyelve, hogy ne vegyen senki észre a családjából. Ismét teljesen bele merültem a zenébe mikor úgy ötven méterrel előttem megpillantottam a fiút. Olyan testtartással kullogott, mint aki arra várt, hogy a következő pillanatban megnyíljon alatta a föld és eltűnjön. Nem tudtam hova tenni, de kisugárzásából mintha szégyen érződött volna és szomorúság.

Megint elfogott egy pillanatra a bűntudat és meg is álltam egy másodpercre aztán elő hívtam magamban Zico csalódott, dühös arcát és újból feltöltődtem energiával. Hosszú és határozott léptekkel indultam meg Taemin után s mikor mögé értem óvatosan, - hogy ne hozzam rá teljesen a frászt- megérintettem a vállát, de még így is akkorát ugrott, mint aki épp testnevelés órán érezte magát. Hatalmas boci szemekkel kezdett el nézni s szinte könyörgött a tekintetével, hogy ne bántsam.

-        Szia! Zavarok? Elkísérhetlek suliba? - megpróbáltam oldani a ránk telepedő csöndet és feszültséget. Az igazat megvallva én is elég hülyén érzetem magam, hiszen évek óta egy suliba járunk, de soha nem szóltam hozzá egy szót sem és még csak nem is köszöntem. Ki akartam találni, mi járhat a fejében, hogy mit gondolhat rólam.

-        Öhm...Nem, dehogy. - félénken elmosolyodott és valamiért egy kiskutya ugrott be elsőnek, akinek a szemében tükröződött, hogy az előző gazdái bántották s most tőlem kért segítséget és némi szeretetet. Valamiért hirtelen Zico is úgy ugrott be, mint valami állatkínzó, aki kikötött egy kutyát a fához. Gyorsan elhessegettem a gondolatot és igyekeztem a feladatra koncentrálni.

-        Jongin vagyok, de a barátaimnak csak Kai. - mosolyt erőltettem az arcomra s kezet nyújtottam.

-        Taemin vagyok. - bizonytalanul megrázta a kezem.

-    Tudom. –a hogy kimondtam meg is bántam, mert megint megijedt. Ha így folytattam nem tudtam megnyerni a fogadást. Egy lépést tettem előre kettőt pedig hátra. Biztatásul elmosolyodtam, de fogalmam sem volt, hogy magyarázzam ki ezt az egész helyzetet ezért inkább megpróbáltam témát váltani. - Indulhatunk? Még a végén elkésünk. - nem akartam hinni a saját fülemnek, hogy ezt pont én mondom. Egyszeriben megbántam, hogy csak ötvenezer won-ban fogadtam drága barátommal. Többen kellett volna. Néhány percig némán kullogtunk egymás mellet. Fogalmam sem volt mit mondjak, hogy ne ijesszem el még jobban. Az ellenkezőjét kell elérnem, nem azt, hogy meneküljön. - Már rég óta szerettem volna veled beszélni és barátkozni. Rég óta ismered Chanyeolt?

-        Nem, nem rég került a suliba én pedig csak segítek neki. - válaszolta félénken.

-        Azt hallottam, jó tanuló vagy. Miket szeretsz csinálni?

-      Hát... - kezdte elgondolkodva- szeretek zenét hallgatni, zongorázni és nyelvet tanulni. -Jesszusom, tényleg stréber - jegyeztem meg magamban. Azt hittem, hogy amit beszéltek, csak kamu.

-     Én szeretek a barátaimmal lenni, táncolni, és zenét hallgatni. - feleltem szintén elmerengve. Sosem gondolkodtam még azon, mit szeretek csinálni szabadidőmben a szívatáson kívül. Lassan, de biztosan közeledtünk a suli felé és muszáj volt valahogy lecsapnom rá és elhitetnem vele, hogy érdekel.

-        Nekem nem igazán vannak barátaim.

-     Lenne kedved valamikor elmenni valahová? Ismerkedni, beszélgetni meg hasonlók. - valamiért azt vártam, hogy nemet mond. Más diák legalábbis tuti nemet mondott volna az ajánlatra.

-      Persze, de csak hétvégén. Már elígérkeztem. - egy pillanatra lesokkolt a válasza. Az ellenkezőjére készültem, hogy harcolni kell, hogy felkeltsem a figyelmét, de simán bele ment. Honnan tudta, hogy nem voltam egy bérgyilkos? Vagy rosszabb: megrögzött játékfüggő.

-        Az remek lenne. - válaszoltam mosolyogva, mire ő is viszonozta a gesztust.

Tényleg egy kiskutyára hasonlított, ami az én esetemben nem volt pozitív dolog. Úgy éreztem magam, mint egy állatkínzó, ami eléggé abszurd gondolat, tekintve, hogy kutyám is volt. A felfedezéstől még jobban utáltam Zicot és eljutottam arra a pontra, hogy inkább neki akarok keresztbe tenni, mintsem Taeminnek. Istenem, olyan szemekkel tudott nézni, mint Jjanggu, bár tudtam mi a helyzet, és a kutyámra semmiképp sem fogadtam volna. Alig vártam, hogy túl legyek ezen az egészen és megnyerjem az ötvenezret.