2. fejezet -Nem mered...

Kai POV

A bandázásaimat leszámítva, semmi kedvem nem volt az iskolához, de bejártam, mert élveztem, a rivaldafényt. A szüleim gazdagok voltak, helyes voltam és népszerű, amit rendesen ki is használtam. Mondhatni vissza éltem az emberek bizalmával s cseppet sem érdekelt, ha esetleg lebukok, mert tuti, hogy kimagyaráztam volna magam. Egyszerűen hozzá szoktam ahhoz, hogy mindig megkaptam, amit akartam s nem számított, hogy erkölcstelen volt e vagy esetleg megbánthattam vele valakit. A szüleim alig voltak itthon így az egyetlen társam a kutyám volt, Jjanggu, egy uszkár. Valahogy az volt az érzésem, hogy ő megértett, és nem ítélt el nem számított, hogy mit tettem. Más részről meg több értelmet láttam a tekintetében, mint némelyik gyereknek a sulimból. Neki meséltem el a napomat ahányszor csak haza értem.

Felkaptam a motyómat, és indulás előtt megnéztem magam a tükörben és megállapítottam, hogy ma is szívdöglesztően néztem ki, majd megetettem Jjanggut és elindultam a suliba. Kilépve az ajtón bedugtam a fülhallgatót a fülembe s találomra elindítottam egy számot. Ha zenét hallgattam mindig megszűnt a külvilág. Egyszerűen a dallam kirekesztette azt a sok nyüzsgő nemtörődöm embert, akikkel nap, mint nap találkoztam. Talán a kutyám mellett a zene volt a másik mindenem. Menet közben gondolatban végig futtattam a napomat és kitalált szituációkkal igyekeztem kitölteni azokat a részeket, amik nem voltak a programba kalkulálva. A napjaim rendszerint abból álltak, hogy órák alatt teszem a szépet, s jót, sulin kívül és szünetben pedig bont az ellenkezőjét műveltem. Minden balhéban benne voltam, sőt rengetegszer én voltam a felbujtó, ám zseniális beszédkészségemnek köszönhetően nem volt alkalom, hogy ne tudtam volna magam, vagy akár a barátaimat kimagyarázni. Igen, a három jómadarat: P.o-t, Zico-t és Chen-t.

Akármi történt, minden balhéban benne voltunk. Az egyik legdurvább talán az volt, amikor elkötöttük az egyik tanár kocsiját. Az egésszel csak az volt a gond, hogy túl nagy kört tettünk, és mire vége lett a tanításnak, a tanár az autója hűlt helyét látta. Persze épségben visszaszolgáltattuk, de ettől még olyan volt a feje a méregtől, mint a főtt rák. A következő héten nekünk kellett volna rendben tartani a folyosót büntetésből, de ezzel sem sokat törődtünk. Helyette bementünk a WC-be cigizni, bár elég feltűnő volt a dohányszag és a csikkek, de ezt is elsimítottuk. Vagyis csak én, de egy jó barát mindent megtett a cinkostársakért.

Út közben az órámra pillantottam és nem túl nagy érdeklődéssel megállapítottam, hogy ismét késésben voltam, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Felvettem a zene ütemét, s igyekeztem megállni, hogy ne kezdjek táncolni. Nem számítottam rá, hogy srácok közül bárkivel is összefutok, mivel ők se erőltették meg magukat a koránkelés terén. Az egész napban csak azt sajnáltam, hogy bár jó idő volt és sütött a nap, nekem mégis a suliban kellett poshadnom.

Kellemes időtöltések tömkelege jelent meg a fejemben, mint például a városban lógás. Helyette órán a teremben voltam, szünetekben pedig Hyeri és a többi lány elől menekültem. Semmi bajom nem volt azzal, hogy minden lány utánam koslatott, hiszen ilyen arcot csak imádni lehetett, de már kezdtem bele unni. Túlságosan könnyen csábultak el én pedig változatosságra vágytam. Minden reggel azért fohászkodtam, hogy történjen valami különleges is a napba, de úgy látszott nem könyörögtem eléggé.

Az első órát teljesen lekéstem így csak a másodikra mentem be. A tanár meg se lepődött, csak a helyem felé bökött a fejével, hogy üljek le végre a nemesebbik felemre. Komótosan elő vettem az órai felszerelésem és megpróbáltam olyan arcot vágni, mint akit érdekel az, amit a tanár magyaráz a táblánál. Jegyzetelést színlelve a füzetem szélére kezdtem el firkálgatni, hátha azzal hamarabb telik az idő. Már épp teljesen bele merültem az aktuális firkálmányomba, mikor egy összehajtott papír cetli landolt a kezem mellett. Megfogtam és az asztal alá rejtve szétnyitottan a négybe hajtott levelet. „Jött egy új srác az iskolába. Illő lenne bemutatkoznunk neki. Szünetben megbeszéljük a részleteket és szólunk a többieknek.” Chenre néztem ám ő csak válaszra vára bámult vissza rám. Biccentettem, jelezve, hogy benne vagyok aztán ismét a művem felé hajoltam ám tudat alatt birizgálta a fantáziám az új srác. Ki tudja, lehet egy újabb emberrel bővül a kis csapatunk és nemsokára öten leszünk. Mindenesetre kíváncsi voltam rá. Türelmetlenül pillantottam a tábla felett lévő órára, de bánatomra alig az óra negyede telt el. Felsóhajtottam s letettem a fejem a padra. Bár inkább úgy hangzott, mint aki szándékosan beleverte, mert elég nagyot koppant.

-          Ennyire látványosan ne unja az órámat Jongin úrfi! - dorgált meg a tanár, de nem nagyon zavartattam magam miatta. Úgy tettem, mint aki meg sem hallja, hogy épp most szidták le.

Bár az őszintét megvallva nem is nagyon érdekelt. Lehunytam a szemem és megpróbáltam valahogy túlélni a maradék harminc percet az órából. Próbáltam elképzelni, hogy nézhetett ki az Újonc, de nem jártam sok sikerrel. Mikor úgy éreztem elég sokat aludtam az órából, ismét megnéztem az időt, ám csak öt perc telt el a legutóbbi ellenőrzés óta. Mikor negyvenöt perc kínszenvedés után kicsöngettek Chen-nel a nyomomban elindultam az ajtó felé, hogy riadóztassam a többieket. P.o-t és Zico-t is összeszedtük a termük előtt majd kikérdeztem őket. Minden információra szükség volt. Milyen magas volt, melyik osztályba járt és kik vették körbe. Ha valakiről tudni akartam valamit, akkor még az is érdekelt, hogy éppen mit reggelizett aznap.

-          Sziasztok! - pacsiztam le velük. - Úgy hallottam van egy új diák a suliban. Ez igaz? - tettem fel a kérdést sürgetően. Gondoltam jobb, ha bele vágok a dolgokba, mielőtt vége lesz a szünetnek.

-         Velünk jár egy évfolyamba. A neve Park Chanyeol. Nem beszéltem vele, de nem az az áldozatfajta. Ránézésre legalábbis nem. - felelte Zico és elindultunk az említett fiú terme felé, hogy én is szemügyre vehessem.

Egy emelettel lejjebb, meg is pillantottam az új jövevényt. Elég colosnak látszott és önfeledten beszélgetett azzal a visszahúzódó törpével. Azt hiszem Taemin-nek hívták a srácot, viszont ami meglepett, hogy az életben nem láttam mosolyogni, most viszont mosollyal az arcán válaszolt az Újoncnak. Fogalmam sincs honnan, de hirtelen egy sokkal jobb ötlet jutott eszembe, bár ez nem igazán volt a mi Chanyeolunkhoz kapcsolódó, viszont minden csak nézőpont kérdése. Ha ügyesen cselekszünk, két legyet üthetünk egy csapásra. Megnéztem az időt, és mivel két perc múlva becsöngetnek, kiadtam mindenkinek parancsba, hogy iskola után a gyülekező helyünkön találkozunk és, hogy sokkal jobb ötletem támadt.

***

Délután kettőkor mikor vége lett a tanításnak a suli mögötti üres, elhagyatott gyárrészen találkoztunk. Ideális volt a törzshelyünknek, mivel évek óta nem járt oda senki és le volt zárva. Az ablaküvegek ki voltak törve és mállott róla a vakolat. Ám legalább zavartalanul tárgyalhattunk.

-    Ha már az újonc és ez a Taemin gyerek ennyire jóban vannak, miért nem ütünk két legyet egy csapásra? - vágtam rögtön a dolgok közepébe, de - mint sejtettem- nem nagyon értették, mire akarok kilyukadni.

-       Mi a terved Jongin? - tette fel a tíz pontos kérdést P.o és közben úgy nézett rám, mint aki érezte, hogy valami rosszat forraltam. Nos, nem állt messze a valóságtól.

-    Mit szólnátok egy fogadáshoz? - síri csönd lett- Mint láttuk, Chanyeol és Taemin elég szépen összebarátkoztak. Ha az egyiknek rosszat teszünk, azt a másik is megszenvedi, és itt most Mr. Colos az új husi.

-          Na, jó, de hol ebben a fogadás? - haladunk. Chen is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

-     Mit szólnátok, ha valamelyikünk felszedné Taemint és elszórakoznánk vele? Én például ötvenezer wonba fogadok, hogy Jongin lenne az utolsó, akivel szóba állna. - vette át a szót Zico, mire válaszul elé léptem. Fogalmam sem volt, miért pont én, de nem akartam, hogy gyávának tartsanak. Egy kérdést mégis megengedtem magamnak.

-          Miért pont én?

-          Mi van, tán nem berezeltél? - Zico gúnyos hangneme kezdte bántani a fülem.

-          Nem, csak érdekel. Azt nem mondtam, hogy nem vállalom. - igyekeztem kibújni a karmai közül.

-    Ugyan már! Neked nem pénz ötvenezer won ha vesztesz, viszont ha nyersz és beléd szeret, gazdagabb leszel ötvenezerrel.

-          Oké, de csak ennyi, semmi több. Egy fogadás. - néztem rá szúrós tekintettel, hogy még véletlenül se forraljon mást. Majd kezet nyújtottam.

-          Csak ennyi, semmi több. - kaján vigyor terült szét az arcán, majd kezet fogtunk a megállapodásra.

1. fejezet - Barát?

Taemin POV

Kellemes, idilli tavaszi kép tárult elém egy mezőről. Valami miatt rohantam, talán egy pillangó után szaladhattam s közben különböző virágok nyíltak utánam. Rózsák, liliomok, nárciszok, amiket az utam előre haladtával virágzó sakura fák váltottak fel és kellemes illat lengte be a környezetett. A faágakon a madarak csiripelték a legszebb dallamokat a világon. Néha egy-egy nyuszi vagy mókus rohant mellettem együtt kergetve a gyönyörű piros pillangót, amit sajnos nem tudtam elérni. Amikor épp hozzá érhettem volna egy női alakot véltem felfedezni előttem.

Az édesanyám volt. Leguggolt előttem s felvett a karjaiba. Kedvesen rám mosolygott és megpuszilt. Viszonoztam a gesztusát s a nyaka köré fontam kezeimet. Talán öt éves lehettem. Elindult velem vissza a mező közepére, ahol a bátyám ült és olvasott valamit. Ekkor láttam leterítve egy fehér pöttyös piros lepedőt, amin sorakoztak a különböző ételek a piknikhez. Miután anyám lerakott az öléből testvéremhez rohantam s az ebédhez ráncigáltam. Ő csak kinevetett, hogy milyen kis buzgó mócsing vagyok majd hozzá láttunk az étkezéshez. Mindenki nevetett főleg, amikor bátyus felállt és a legújabb vicceit mondta el nekünk teljes átéléssel. Boldogak voltunk akkor s ott.

Ám hirtelen minden elsötétült és az idilli kép összetört. A szilánkok csengtek a levegőben majd hangos koppanással értek földet. Hangokat hallottam, amit elsőnek nem tudtam kivenni főleg azt nem, hogy kitől származhatott. Amikor már kezdtem magamhoz térni akkor realizáltam, hogy a nevemen szólongatott drága bátyám. Ekkor realizáltam, hétfő reggel volt már és az egészet csak álmodtam.

-          Még 5 percet! Légy szíves! – morogtam a párnámba, amikor hasra fordultam.

-          El fogsz késni – sóhajtott fel a Jonghyun miközben elkezdte bökdösni az oldalamat. Nagy nehezen felültem az ágyban és nyújtózkodtam egyet. – Na, öltözz fel utána pedig menj le a konyhába, mert Key már vár a reggelivel. szerintem tudod milyen, ha nem eszel iskola előtt – mosolygott rám bátyám miután befejezte saját maga nézegetését az egész alakos tükrömben.

-          Rendbeeen – nyújtottam el a szó végét, s amikor kiment még egy picit visszadőltem az ágyban.

Miután kilustálkodtam magam a szekrényemhez sétáltam és kivettem belőle a fekete egyenruhámat és a hozzá tartozó fehér ingemet. Lassan felöltöztem majd a hajamat megigazítottam, hogy azért ne úgy fessek, mint egy élőhalott. Felvettem a székemről az iskolatáskámat és lerohantam a lépcsőn egyenesen a konyhába, ahol már isteni illatok keringtek.

-          Jó reggelt omma! – köszöntem Kibumnak, aki a gáztűzhely előtt csinált valamit.

-          Szia Taemin-ah! Hogy aludtál? – kérdezte kedvesen. Tényleg olyan volt nekem Key, mint az anyukám. Egyébként ő volt Jonghyun párja, aki amióta a bátyám gyámságba vett velünk élt.

-          Egész jól – válaszoltam mosolyogva. – Igaz elég érdekes álmom volt, mert egy piros pillangót kergettem s közben megjelent anyu és a bátyám is. Nagyon kellemes volt a kép s boldogak voltunk – emlékeztem vissza és jól eső bizsergés járta át a testem.

-          Hmm.. biztos, van valami jelentése, ha gondolod miután haza jöttél együtt ki elemezzük a részleteket – mosolygott miközben elém rakta a reggelit, ami japán omlett volt rizzsel. –Jó étvágyat!

-          Köszi – nagyon finom volt, mint mindig az étel. – De nem fogok zavarni? Mármint sok kliens jár hozzád és nem akarlak leterhelni. – Sose szerettem senki számára sem teher lenni. Elég volt, hogy az után a tragédia után a bátyámtól függtem megfosztva a fiatalságától.

-          Ne butáskodj! Rád mindig van időm – mondta miközben sugarakat szórt a szemével. Nem igazán szerette, amikor ilyen voltam.

-          Taemin gyere! Ma elviszlek kocsival – jött be a bátyám hozzánk. Felvettem a táskám és a számomra kikészített ebédet bele raktam majd kimentem az előszobába. Kicsit kettesbe akartam őket hagyni.

Lassan megérkezett bátyám is majd kiállt a fekete BMW-jével én pedig beszálltam. A suliig csendben tettük meg az utat. Én Szöul utcáit figyeltem ő pedig szerintem egy újabb tárgyalást futatott végig az agyán. Az egyik verzió a sikeres, míg a másik a sikertelen verzió lehetett. Legalábbis én így gondoltam. Amióta ügyvéd nagyon precíz ember lett. Igaz, szerintem az is közrejátszott, hogy neki kellett felnevelnie.

A 20 perces út után megállt az iskola előtt majd a szokásos beszédét elmondta, - mint minden alkalommal -, hogy vigyázzak magamra, figyeljek az órákon és legyen jó kisfiú. Valamilyen szinten örültem neki, de nem is, mert éreztem, hogy törődik velem, szeret stb…, de azt nem szerettem, ha gyerekként kezelt.

Az iskola folyosója kihalt volt, alig voltak diákok. Most vagy elkéstem, vagy túl korán érkeztem – az utóbbira tippelnék. Mikor a termünk elég értem felsóhajtottam majd bevánszorogtam az ajtón. A teremben még alig voltak, de így is minden szem egyből rám szegeződött. Elmormogtam az orrom alatt egy „Jó Reggelt-et” majd a helyemre sétáltam a leghátsó padhoz. Nem szerettem iskolába járni. Irtóztam az emberektől, féltem bízni bennük vagy beszélni velük. El voltam a saját kis világomban és talán ezért is kerültem ki az osztály közösségéből. Legalább elmondhattam magamról, hogy a tanárok kedvence voltam, mert kitűnő tanuló voltam, jártam különböző versenyekre. Az országos első helyett mindig is sikerült elhoznom az iskolánk számára. Mégis egyetlen hátránya volt az egésznek a magány. Van, aki azért utált, mert kiszorítottam a „trónszékéből” a sikereimmel vagy, mert én voltam az osztály szürke egere. Talán az volt a kedvencem, amikor néhány lány oda jött hozzám s flörtölni próbált velem. Mindenki jól tudta, hogy a bátyám ügyvéd és, hogy Key pszichológus. Röviden tele voltunk pénzzel és ebben az iskolában nagyon gyorsan terjedt minden hír, hogy ki, mikor, hol s mit csinált vagy éppen, milyen családi körülményei voltak. Az én titkom maradt egyedül rejtélyes, mert el lett tusolva az egész ügy.

Időközben elkezdtek az osztálytársaim szállingózni a teremben s a nyugtató csendet hangos ricsaj váltotta fel, ami csak a tanár bejövetelével halkult el. Az ablakon bámult ki, amikor valami érdekes csapta meg a fülemet. Új osztálytárs? Jól hallottam? A természet nézése ezután nem bizonyult érdekesnek, így a tanárra figyeltem s láttam mellette egy magas, hosszabb hajú, helyes arcú fiút. Kellemes érzést nyújtott a látványa. Legalábbis rám nyugtatóan hatott, amit nem értettem. A srác bemutatkozott, elmondta honnan jött meg, amit ilyenkor szokás közölni. Mégis engem az egész lénye magába szívott. Az arcát néztem, mert nagyon különleges volt. Nagy szemei és ívelt ajkai voltak s az arca szinte hibátlan volt – legalábbis messziről annak tűnt.

Annyira elbambultam a nézésében, hogy észre sem vettem, mikor került mellém.

-          Leülhetek melléd? – kérdezte én pedig bólintottam. Még a hangja is tökéletes volt. Visítottam magamban, mint valami tini lány.

Ezután az óra nagyon lassan telt. Folyton őt akartam figyelni, de a tanárra kellett koncentrálnom, mert nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy beszéljek órán vagy a telefonommal játsszak a pad alatt. Felsóhajtottam magamban és összeszedtem magam, hogy minden erőmmel a koordináta geometriára figyeljek, amit pont most kellett elkezdeni. 45 perc kemény harc után végre kicsengettek és fellélegezhettem miután drága osztályfőnökünk és egyben matematika tanárunk kiment a tanteremből.

-          Szia! Park Chanyeol vagyok, – mosolygott rám, én pedig azt hittem ott halok meg - de barátoknak csak Happy Virus – mondta miközben a kezét nyújtotta.

-          Öhm… Szia! – istenem, de zavarban vagyok – Lee Taemin vagyok – mosolyogtam rá végül és próbáltam leplezni a zavaromat.

-          Izé…lenne kedved bemutatni az iskolát? Ma érkeztem és még nem igazán volt alkalmam az iskolát végig nézni s csak képekről tudtam eddig megszemlélni – mosolygott továbbra is mire bólintottam.

Elsőnek megmutattam neki a termeket, ahol általában az óráink szoktak lenni majd a tornatermet, az udvart s az ebédlőt, ahova csak az udvaron keresztül tudtunk átmenni mivel egy külön épületben volt a konyhával együtt. Közben természetesen beszélgettünk, amivel még magamat is megleptem, mert sose voltam egy beszédes típus.

-          Egyébként hova valósi vagy? Még sosem láttalak a környéken.

-          Szöuli vagyok csak eddig Pekingben tanultam apa vállalkozása miatt. Idén jöttünk haza anyával és a nővéremmel – mondta miközben az osztálytermünkbe mentünk vissza.

-          Szerettél ott élni?

-          Hasonlított a hely Szöulhoz, így egy kicsit enyhítette a honvágyamat, de mégiscsak jobb itthon. Nemde? – vigyorgott az 1000 wattos mosolyával, ami engem is ugyan erre a cselekedetre késztettet.

Lassan beértünk a teremben s tovább folytattuk a beszélgetésünket ám mégis valami frusztrált. A ránk szegeződő pillantások. A fiúk hol érdekesen néztek rám, vagy megvető pillantásokkal illettek. A lányok szintén bár néhány osztálytársnőm szemében ott volt a csodálat és szerintem képzeletben már összeadtak bennünket, de kb. úgy néztek ránk, mintha minimum Brad Pitt jött volna be az osztályba. Felsóhajtottam, mert ez egy picit elvette az eddigi jó kedvem.

Pár óra múlva elérkezett a várva várt ebédszünet, amit nyugalomban tölthettem el. Volt egy eldugott hely a tetőn, amit eddig még rajtam kívül senki sem fedezett fel. Megkérdeztem Chanyeolt, hogy lenne e kedve velem ebédelni és szerencsére igent mondott. Szerintem el lehetett képzelni mennyire lebegtem a föld felett örömömben.

-          Tényleg! A matekot el tudnád nekem magyarázni? Mert nem igazán értem. Ahova jártam teljesen mást vettünk.

-          Persze, ha gondolod, ebéd után lemehetünk a könyvtárba. Ilyenkor még nincsenek sokan és van pár nyugis hely – ajánlottam fel neki a lehetőséget s közben elgondolkodtam. Amekkora könyvtárunk volt nem csoda, hogy vannak még ismeretlen részletek ott.

-          Rendben – mosolygott majd lassan befejeztük az ebédet. Már eddig is feltűnt, hogy sokat mosolygott, ami nagyon jól állt neki. Valahogy ő teli volt élettel és színekkel, míg én szürke voltam és élettelen. Teljesen egymás ellentétei voltunk.

Az iskolai könyvtárba érve kerestünk egy csendes kis zúgott magunknak, ahol nem zavarhatott senki sem. Most így belegondolva lehet a miatt akart néhány lány megölni a tekintetével, mert egy helyes sráccal lógtam, akivel ők szívesen flörtöltek volna. A gondolatimat képzeletben elhessegettem majd a magyarázásra koncentráltam. Végül is kitudja talán minden jól alakult.

Prológus

Ismét eljött egy sötét éjszaka, mely a fiú számára magát a poklot jelentette.

Pontosan 00:00.

Apja idegesen csapta be maga mögött az ajtót, majd egy nővel kezdett vitatkozni, ami már a napi rutint jelentette náluk.

A fiú rettegett az éjszakáktól s már aludni sem bírt... Tudta, hogy, amit egyszer elkezdenek, a szülei nem fogják egy könnyen befejezni.

Ám a mostani eset teljesen más volt. Érezni lehetett, hogy valami készülődik.... Valami borzalmas.

Hirtelen csend lesz majd csak egy dörrenést lehetett hallani.

A gyermek teste megfeszült s ekkor már patakként folytak könnyei. Lassan erőt vett magán és leszaladt az emeletről, ahol a szobája volt található egyenesen a nappaliba.

A látvány, ami elé tárult egyenesen sokkoló volt. A krémszínű falat vörös vérfoltok borították, az anyja halottan feküdt a padlón s körülötte egy nagy vértócsa.

Az egész ház apja sátáni kacajától zengett, aki még észre sem vette egy szem fiát.

Gyermeke nem tudta felfogni a látottakat s mikor tudatosult benne ordítani kezdett. Nem hitte el, hogy apja az alkohol mámorába megölte az ő édesanyját, akit annyira szeretett.

Ekkor még nem sejtette, hogy lesz ettől rosszabb is, ami egész életére rányomhatja a bélyeget.

Szülője lassan hátrafordult, s egyből kajánul elmosolyodott fia láttán. Elé lépett majd megfogta a csuklóját s rángatni kezdte a hálószoba felé. Beérve a helyiségbe az ágyra lökte ezzel megpecsételve a fia sorsát....

Örökre.