2014. április 27., vasárnap

1. fejezet - Barát?

Taemin POV

Kellemes, idilli tavaszi kép tárult elém egy mezőről. Valami miatt rohantam, talán egy pillangó után szaladhattam s közben különböző virágok nyíltak utánam. Rózsák, liliomok, nárciszok, amiket az utam előre haladtával virágzó sakura fák váltottak fel és kellemes illat lengte be a környezetett. A faágakon a madarak csiripelték a legszebb dallamokat a világon. Néha egy-egy nyuszi vagy mókus rohant mellettem együtt kergetve a gyönyörű piros pillangót, amit sajnos nem tudtam elérni. Amikor épp hozzá érhettem volna egy női alakot véltem felfedezni előttem.
Az édesanyám volt. Leguggolt előttem s felvett a karjaiba. Kedvesen rám mosolygott és megpuszilt. Viszonoztam a gesztusát s a nyaka köré fontam kezeimet. Talán öt éves lehettem. Elindult velem vissza a mező közepére, ahol a bátyám ült és olvasott valamit. Ekkor láttam leterítve egy fehér pöttyös piros lepedőt, amin sorakoztak a különböző ételek a piknikhez. Miután anyám lerakott az öléből testvéremhez rohantam s az ebédhez ráncigáltam. Ő csak kinevetett, hogy milyen kis buzgó mócsing vagyok majd hozzá láttunk az étkezéshez. Mindenki nevetett főleg, amikor bátyus felállt és a legújabb vicceit mondta el nekünk teljes átéléssel. Boldogak voltunk akkor s ott.
Ám hirtelen minden elsötétült és az idilli kép összetört. A szilánkok csengtek a levegőben majd hangos koppanással értek földet. Hangokat hallottam, amit elsőnek nem tudtam kivenni főleg azt nem, hogy kitől származhatott. Amikor már kezdtem magamhoz térni akkor realizáltam, hogy a nevemen szólongatott drága bátyám. Ekkor realizáltam, hétfő reggel volt már és az egészet csak álmodtam.
-          Még 5 percet! Légy szíves! – morogtam a párnámba, amikor hasra fordultam.
-          El fogsz késni – sóhajtott fel a Jonghyun miközben elkezdte bökdösni az oldalamat. Nagy nehezen felültem az ágyban és nyújtózkodtam egyet. – Na, öltözz fel utána pedig menj le a konyhába, mert Key már vár a reggelivel. szerintem tudod milyen, ha nem eszel iskola előtt – mosolygott rám bátyám miután befejezte saját maga nézegetését az egész alakos tükrömben.
-          Rendbeeen – nyújtottam el a szó végét, s amikor kiment még egy picit visszadőltem az ágyban.
Miután kilustálkodtam magam a szekrényemhez sétáltam és kivettem belőle a fekete egyenruhámat és a hozzá tartozó fehér ingemet. Lassan felöltöztem majd a hajamat megigazítottam, hogy azért ne úgy fessek, mint egy élőhalott. Felvettem a székemről az iskolatáskámat és lerohantam a lépcsőn egyenesen a konyhába, ahol már isteni illatok keringtek.
-          Jó reggelt omma! – köszöntem Kibumnak, aki a gáztűzhely előtt csinált valamit.
-          Szia Taemin-ah! Hogy aludtál? – kérdezte kedvesen. Tényleg olyan volt nekem Key, mint az anyukám. Egyébként ő volt Jonghyun párja, aki amióta a bátyám gyámságba vett velünk élt.
-          Egész jól – válaszoltam mosolyogva. – Igaz elég érdekes álmom volt, mert egy piros pillangót kergettem s közben megjelent anyu és a bátyám is. Nagyon kellemes volt a kép s boldogak voltunk – emlékeztem vissza és jól eső bizsergés járta át a testem.
-          Hmm.. biztos, van valami jelentése, ha gondolod miután haza jöttél együtt ki elemezzük a részleteket – mosolygott miközben elém rakta a reggelit, ami japán omlett volt rizzsel. –Jó étvágyat!
-          Köszi – nagyon finom volt, mint mindig az étel. – De nem fogok zavarni? Mármint sok kliens jár hozzád és nem akarlak leterhelni. – Sose szerettem senki számára sem teher lenni. Elég volt, hogy az után a tragédia után a bátyámtól függtem megfosztva a fiatalságától.
-          Ne butáskodj! Rád mindig van időm – mondta miközben sugarakat szórt a szemével. Nem igazán szerette, amikor ilyen voltam.
-          Taemin gyere! Ma elviszlek kocsival – jött be a bátyám hozzánk. Felvettem a táskám és a számomra kikészített ebédet bele raktam majd kimentem az előszobába. Kicsit kettesbe akartam őket hagyni.
Lassan megérkezett bátyám is majd kiállt a fekete BMW-jével én pedig beszálltam. A suliig csendben tettük meg az utat. Én Szöul utcáit figyeltem ő pedig szerintem egy újabb tárgyalást futatott végig az agyán. Az egyik verzió a sikeres, míg a másik a sikertelen verzió lehetett. Legalábbis én így gondoltam. Amióta ügyvéd nagyon precíz ember lett. Igaz, szerintem az is közrejátszott, hogy neki kellett felnevelnie.
A 20 perces út után megállt az iskola előtt majd a szokásos beszédét elmondta, - mint minden alkalommal -, hogy vigyázzak magamra, figyeljek az órákon és legyen jó kisfiú. Valamilyen szinten örültem neki, de nem is, mert éreztem, hogy törődik velem, szeret stb…, de azt nem szerettem, ha gyerekként kezelt.
Az iskola folyosója kihalt volt, alig voltak diákok. Most vagy elkéstem, vagy túl korán érkeztem – az utóbbira tippelnék. Mikor a termünk elég értem felsóhajtottam majd bevánszorogtam az ajtón. A teremben még alig voltak, de így is minden szem egyből rám szegeződött. Elmormogtam az orrom alatt egy „Jó Reggelt-et” majd a helyemre sétáltam a leghátsó padhoz. Nem szerettem iskolába járni. Irtóztam az emberektől, féltem bízni bennük vagy beszélni velük. El voltam a saját kis világomban és talán ezért is kerültem ki az osztály közösségéből. Legalább elmondhattam magamról, hogy a tanárok kedvence voltam, mert kitűnő tanuló voltam, jártam különböző versenyekre. Az országos első helyett mindig is sikerült elhoznom az iskolánk számára. Mégis egyetlen hátránya volt az egésznek a magány. Van, aki azért utált, mert kiszorítottam a „trónszékéből” a sikereimmel vagy, mert én voltam az osztály szürke egere. Talán az volt a kedvencem, amikor néhány lány oda jött hozzám s flörtölni próbált velem. Mindenki jól tudta, hogy a bátyám ügyvéd és, hogy Key pszichológus. Röviden tele voltunk pénzzel és ebben az iskolában nagyon gyorsan terjedt minden hír, hogy ki, mikor, hol s mit csinált vagy éppen, milyen családi körülményei voltak. Az én titkom maradt egyedül rejtélyes, mert el lett tusolva az egész ügy.
Időközben elkezdtek az osztálytársaim szállingózni a teremben s a nyugtató csendet hangos ricsaj váltotta fel, ami csak a tanár bejövetelével halkult el. Az ablakon bámult ki, amikor valami érdekes csapta meg a fülemet. Új osztálytárs? Jól hallottam? A természet nézése ezután nem bizonyult érdekesnek, így a tanárra figyeltem s láttam mellette egy magas, hosszabb hajú, helyes arcú fiút. Kellemes érzést nyújtott a látványa. Legalábbis rám nyugtatóan hatott, amit nem értettem. A srác bemutatkozott, elmondta honnan jött meg, amit ilyenkor szokás közölni. Mégis engem az egész lénye magába szívott. Az arcát néztem, mert nagyon különleges volt. Nagy szemei és ívelt ajkai voltak s az arca szinte hibátlan volt – legalábbis messziről annak tűnt.
Annyira elbambultam a nézésében, hogy észre sem vettem, mikor került mellém.
-          Leülhetek melléd? – kérdezte én pedig bólintottam. Még a hangja is tökéletes volt. Visítottam magamban, mint valami tini lány.
Ezután az óra nagyon lassan telt. Folyton őt akartam figyelni, de a tanárra kellett koncentrálnom, mert nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy beszéljek órán vagy a telefonommal játsszak a pad alatt. Felsóhajtottam magamban és összeszedtem magam, hogy minden erőmmel a koordináta geometriára figyeljek, amit pont most kellett elkezdeni. 45 perc kemény harc után végre kicsengettek és fellélegezhettem miután drága osztályfőnökünk és egyben matematika tanárunk kiment a tanteremből.
-          Szia! Park Chanyeol vagyok, – mosolygott rám, én pedig azt hittem ott halok meg - de barátoknak csak Happy Virus – mondta miközben a kezét nyújtotta.
-          Öhm… Szia! – istenem, de zavarban vagyok – Lee Taemin vagyok – mosolyogtam rá végül és próbáltam leplezni a zavaromat.
-          Izé…lenne kedved bemutatni az iskolát? Ma érkeztem és még nem igazán volt alkalmam az iskolát végig nézni s csak képekről tudtam eddig megszemlélni – mosolygott továbbra is mire bólintottam.
Elsőnek megmutattam neki a termeket, ahol általában az óráink szoktak lenni majd a tornatermet, az udvart s az ebédlőt, ahova csak az udvaron keresztül tudtunk átmenni mivel egy külön épületben volt a konyhával együtt. Közben természetesen beszélgettünk, amivel még magamat is megleptem, mert sose voltam egy beszédes típus.
-          Egyébként hova valósi vagy? Még sosem láttalak a környéken.
-          Szöuli vagyok csak eddig Pekingben tanultam apa vállalkozása miatt. Idén jöttünk haza anyával és a nővéremmel – mondta miközben az osztálytermünkbe mentünk vissza.
-          Szerettél ott élni?
-          Hasonlított a hely Szöulhoz, így egy kicsit enyhítette a honvágyamat, de mégiscsak jobb itthon. Nemde? – vigyorgott az 1000 wattos mosolyával, ami engem is ugyan erre a cselekedetre késztettet.
Lassan beértünk a teremben s tovább folytattuk a beszélgetésünket ám mégis valami frusztrált. A ránk szegeződő pillantások. A fiúk hol érdekesen néztek rám, vagy megvető pillantásokkal illettek. A lányok szintén bár néhány osztálytársnőm szemében ott volt a csodálat és szerintem képzeletben már összeadtak bennünket, de kb. úgy néztek ránk, mintha minimum Brad Pitt jött volna be az osztályba. Felsóhajtottam, mert ez egy picit elvette az eddigi jó kedvem.
Pár óra múlva elérkezett a várva várt ebédszünet, amit nyugalomban tölthettem el. Volt egy eldugott hely a tetőn, amit eddig még rajtam kívül senki sem fedezett fel. Megkérdeztem Chanyeolt, hogy lenne e kedve velem ebédelni és szerencsére igent mondott. Szerintem el lehetett képzelni mennyire lebegtem a föld felett örömömben.
-          Tényleg! A matekot el tudnád nekem magyarázni? Mert nem igazán értem. Ahova jártam teljesen mást vettünk.
-          Persze, ha gondolod, ebéd után lemehetünk a könyvtárba. Ilyenkor még nincsenek sokan és van pár nyugis hely – ajánlottam fel neki a lehetőséget s közben elgondolkodtam. Amekkora könyvtárunk volt nem csoda, hogy vannak még ismeretlen részletek ott.
-          Rendben – mosolygott majd lassan befejeztük az ebédet. Már eddig is feltűnt, hogy sokat mosolygott, ami nagyon jól állt neki. Valahogy ő teli volt élettel és színekkel, míg én szürke voltam és élettelen. Teljesen egymás ellentétei voltunk.
Az iskolai könyvtárba érve kerestünk egy csendes kis zúgott magunknak, ahol nem zavarhatott senki sem. Most így belegondolva lehet a miatt akart néhány lány megölni a tekintetével, mert egy helyes sráccal lógtam, akivel ők szívesen flörtöltek volna. A gondolatimat képzeletben elhessegettem majd a magyarázásra koncentráltam. Végül is kitudja talán minden jól alakult.

4 megjegyzés:

  1. Oh, már vártam *u* Az eleje nagyon bejött, tetszett, hogy abból a fluffos rózsaszín felhőből egyszeriben egy fekete lyuk lett, ami magába szívta az összes boldogságot >< Mikor feltűnt az új diák, rögtön az ugrott be, hogy Jongin az, de aztán kiderült hogy Yeol, én megültem és néztem mint Pali a moziban :'D Szóval még semmi ötletem, tippem nincs, ami mondjuk megengedett mert végül is még csak első fejezet volt xD Kíváncsian várom a folytatást :3 ((fangirl énem titokban összeboronálta ezt a párost, áldásom rájuk, de van egy olyan érzésem, hogy a tetőn nem lesz semmi komoly -netalán intim- kapcsolat köztük))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyit elárulok, hogy volt jelentősége a rózsaszín ködös álomnak, de ez majd kiderül ^-^. Nos, ha megnyugtat szerintem nem csak te voltál ezzel úgy, amikor megjelent Chanyeol, de ennek is van valami jelentősége. Szerintem érdekes lett volna, ha már most tudta volna valaki mit, miért írtam úgy ahogy ^-^. Akkor az illető minimum gondolatolvasó xD. Köszönöm, hogy írtál és örülök, hogy elnyerte a tetszésedet az első fejezet ^-^.

      Törlés
  2. Elolvastam a prológust és ezt is, és valamin elgondolkodtam: a prológusban azt írtad, hogy az apa kajánul mosolyogva nézte egy szem fiát, ebben mégis megjelent a bátyja. Akkor... ez hogy van? ^^"
    És ha nem baj, először megint a "hidegekkel" kezdeném: a számokat még mindig számmal látom a szövegben. Csak a nagy számokat írjuk ki számmal, mint a 23423524 a 25245 vagy a 235245245. Az ezret ezernek, a negyvenötöt negyvenötnek írjuk. :) Láttam egy helyen, hogy Jonghyun neve elé "a" került, amikor ébresztgette. Nevek elé nem szoktunk névelőt rakni. :) Ezeken kívül már csak néhány vesszőhibát, és egy két igekötős igét láttam elgépelve.
    Összességében viszont nagyon jó volt. ^^
    És akkor most a "melegek": érdekesnek ígérkezik. Hülyén hangzik, de bevezettem egy újfajta fogalmat a barátaim és a saját írási körömbe: fontos semmi. Ez azt teszi ki, hogy a történet haladása érdekében fontos a fejezet, mégis semmi olyan információt nem tartalmaz, amivel mi előrébb lennénk, hogy kitaláljuk a sztori végét.
    Ezt is olyan "fontos semmi" jellegű fejezetnek érzem, és be kell valljam, erősen elgondolkodtatott, főleg az a mondat, amikor Taemin megjegyezte, hogy csak az ő története maradt rejtély.
    Várom a folytatást! ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kezdem a prológussal. Az egész 0. fejezet, - mert végül is annak mondható - csak egy szelete annak, amit én megálmodtam. Idővel majd mindenki megérti a prológust, mert lesz külön fejezet arról az estéről. Nem akartam egyből lelőni, hogy Taeminnek van egy bátyja ^-^.
      Őszinte leszek. A számos részt nem igazán értettem eddig, de most már értem. Sajnos még nem volt időm nagyon átnézni a helyesírási szabályokat, mert vizsgák jönnek vizsgák után és örülök, ha tudom hozni az új fejezeteket, hogy ez ne tűnjön föl >-<.
      Taeminnek arra a mondatára szintén lesz válasz, majd valamikor ^-^. Örülök, hogy tetszett az első fejezet és köszönöm a véleményed ^-^. Hamarosan érkezik a folytatás :). Egyébként ezt a fontos semmi dolgot nagyon jól látod ^-^.

      Törlés